"Ahogy számodra nincs senki, te vagy az egyetlen a világon"

Ez egy dal volt, amit Rita Pavone énekelt a 70es években.

Nem lehet szerelembe esni ha nincs idealizálódva egy szeretett személy, ha a fantázia nem lép közbe, hogy csináljon valami egyedit… egy kiegyensúlyozhatatlant...
Egy biztos, minél több hegyet mászol meg,m annál veszélyesebbé válnak a szakadékok. De a szakadékok következetesség nélkül a magasságokban, amiket valaki el akar érni, nincs borzongás. A mi esetünkben a borzongás a szerelemtől.
Azoknak a szerelmeseknek, akik idealizálják a szeretett személyt a psychoanalízis azt jegyzi fel, hogy az idealizálódás egy gyerekes hátrálás… mert a szeretett személyre átruházza annak az egyedülállóságnak az érzését, amiből gyermekként részesültünk a szüleinktől. Ezt felülértékeljük mert tőlük függ az életünk és még nem láttuk az árnyékaikat(rossz oldalukat). Ha a szülők idealizálása fontos a gyerekeknek, mert bennük megalkotja azt a szükségalapú bizalmat, hogy felnőjenek a legkevesebb odafigyeléssel.
Szörnyen veszélyes, ha valaki szerelmes, mert a példaképek könnyen elhományosodhatnak, a kapcsolatok megtörhetnek… a trükkök előbb vagy utóbb felszínre jutnak. Az első bejárt szenvedélyes éjszaka után Rómeó és Júlia együtt féli a fényt, mert a hajnal kényes fénye lepazarlódik…
Az idealizálódás elszegényít minket, mert minden, aminek értéke van át van helyezve másba. És ha a másik nem változtatja meg az idealizációját, amivel fel lett ruházva, amit annyira áthelyeztünk belé, nem tér vissza… akkor lépesek vagyunk tönkretenni a kapcsolatot és keresni egy másikat távolabb, ami mértékletesebb és valóságosabb… vagy eldobhatjuk a személyes lomunkba. Ürítsd ki, mint minden más értékünket, amik kijutottak nekünk másoktól… és akkor nincs öngyilkosság vagy vigasztalhatatlan depresszió…
Idealizálva mást leértékelt és szétszaggatott minket a valóság. És mivel a szilárdágunk a valóság gondos értékelésétől függ, idealizálva szerelmesnek lenni, mint Rita Pavone dalát suttogni a psychoanalitikusnak, nagyon veszélyes.
Veszélyes… de elkerülhetetlen. Mert a vágy nem indul be idealizálódás nélkül… anélkül, hogy elképzelnénk mást azokkal a tulajdonságokkal, ami egyedivé, különlegessé teszik őt.
Freud azt hitte, hogy a fantázia a valóság ellentéte és besötétíti, mint az álmodozás, ami felgazdagítja a valóságot és nem gyökeresen kitalálja. Ellensége a felfogásnak, ami azt bizalmasan átalakítja.
De Freud után a fenomenológusok, ismertebben Merleau-Ponty megmutatták nekünk, hogy az álmodozás és a fantázia a szerelmes idealizációban egy figura. Ezek befolyásolják a valóság értékelésünket, amiért bárki úgy látja a dolgokat, ahogy, mikor kihajol kedvenc homokvárának ablakán. Ez azért van, mert a valóság értékelése nem valami rossz dolog, viszont egy aktív szerkezeti(váz), ahol az álmodozás, a fantázia, a vágy beavatkoznak hogy átalakítsák a valóság tényeit. Ezért ezt összefoglalhatjuk egy nekünk való érzésnek.
Ettől a tárgyilagos állásponttól egy lehetetlen ideál. A vágy eljut a biztosságig, ami sosem lesz elérhető. Talán a szerelem változatosságának is megéri a kezdet megfogalmazása a fizikus Werner Heisembergtől, aki szerint a feltételek, amikben megvalósul egy megfigyelés, módosítja a megfigyelőt. Tehát az, hogy valaki felfedez egy másik embert, sokban attól függ, hogy mi kik vagyunk és hogyan közeledünk.
Ugyanazt mondhatnánk saját magunk megismeréséről, amit a Delfoi-i orákulum megszab bárkinek, mint életének leckéjét. Végtelen lecke… mert ismerni egy változatot saját magunkról egy mód lehet, hogy megvédjük magunkat a más minket ismerés változatától és a meglepetéstől, amit nem tudunk elterelni. Mondjuk akkor, hogy a másik igazáboli megismerésének meggyőzése egy módon objektív, megbízható és előrelátható egyik egyike a sok illúziónak. Sőt, talán az utolsó előreléptetett illúzió abból a szenvedélyből, ami nem akar találkozni a kiábrándultsággal.

Forditotta: Lil'Dash